Szedő Tibor
Szegénység himnusza
Éhség kopogó szeme hever a
mocsokban,
elgyengült ember keze felvenni nem tudja.
Száraz kenyéren kérődzik a rongyos haza,
bűnfoltját ki nem mossa lelkéből e század.
Cinikusan mentegetőzik a hamis korruptság,
aljas bábbal bábozik a képmutató nemzet.
Torz tükörkép a nép befeketített arcán,
éhező fiat nemz a nincstelenség szülő anyja.
Sanyarúság fészkében vergődik a panasz,
kolerajárványkényt terjed a szegénység.
Telesztichon
Csók Tőled
Hangod igazi érzelmi ketre C
számomra lelked kényelmes laká S,
izzadságcsepped nekem szomjolt Ó
tapogatózik vágyam, szerelemtől va K.
Pillantásod belém
virágot ülte T
gazella mozgásod mindig lehengerl Ő,
sötét éjjelen az álmom Téged megle L
megóv engem a rám fonódó hűséged kez E
nyomot hagy ajkamon a csók Tőle D.
Akrosztichon
Engem ölelsz rózsám
E ngedj kérlek magadhoz közelebb
N ehezen bírom már Tenélküled,
G ondot űzi el az édes mosolyod.
E legem van a hűvös magányból,
M erre járhat most a kóbor lelked?
Ö blödben óceánom most
is a partodat éri
L elkem liánként kúszik kihűlt árnyékodra,
E ngem azóta nem érintett meg női ajak.
L ibikókázom a láthatatlan csenddel
S zívem koporsójában nyugszol örökre,
Z imankós arcom a csókodat óhajtja.
R ólad álmodom minden éjszakán
Ó, Drága, Egyetlen Kincsem,
Z ászlómon lyuk tüntet, Téged keres.
S író lepel tapad a mellkasomra
Á larcot visel a keserű valóság,
M ost is engem ölelsz rózsám.
Emberbarátság
Szonett
Idő koptatja a vastag kötelét,
önzetlenség keze megsimogatja,
szeretet napfénye bántja a szemét,
meleg ölében álomba ringatja.
Múlt emlékét saját
magán hordozza,
testét fájdalomheg helye díszíti,
gyógyuló sebét a csend oltalmazza,
nyugalom a fátylát reá teríti.
Bizalom cipőjében jár naphosszat,
lelki gazdagság ingét le nem veszi,
hűség a fejére szívkoszorút rak,
összetartozás nadrágját viseli.
Emberbarátság, sírig tartó kapocs,
lelkében egy öröm-pillangó szálldos.
Szívtipró
Sors tapos a szív szőnyegére,
bút mar a lelke bögréjére.
Gyűrt ráncot tesz a kézfejére,
gyászt önt az arcterítőjére.
Érzés vergődik a
mellkasán,
kudarc lép a gerinclétráján.
Kín zenél a lélekhárfáján,
alvadt könny az orra tornácán.
Eltört álom az emlékében,
vágyfoszlány a hűs tengerében.
Képzeletkép a szemében,
meddő fikció a tükrében.
Lélektörés
Sír a betű, és ordít a szó,
fals az emberi hangszóró.
Elcsuklik a hang, jajgató,
nem lobog az öröm-zászló.
Imádkozik az alázat,
tévedés után bocsánat.
Bánat a lélekben matat,
boldogság hűlt helye maradt.
Szilánkosra hullik a szív,
vigasztalva a remény hív.
Embermérleg nagy súlyt elbír,
nyugodtan siker-pipát szív.
Ólomlábon járó siker
Vadul tördeli kezét a türelmetlenség,
elalszik a higgadtság lángoló kanóca.
Tenyerébe eltemeti arcát a félelem,
táblán serceg a nyugtalanság krétája.
Ököl belsejében reszket az önbizalomhiány,
nyelve hegyére odafeszül a gátlás szava.
Elméjébe a hitetlenség parazitája befészkel,
gipszbe köt a végtelen idő homokórája.
Karóba húz a kétség könyörtelen keze,
kukoricán térdepel a jégbe fagyott döntés.
Hálasorok
Szonett
Sóhajom a vállamról lehullik,
kezet fog velem a kedves tisztelet,
lelkem ünneplőbe átöltözik,
szeretettel átkarol a képzelet.
Fényfüggöny a
mosolyomat megszűri,
leomlik a szívem védőgátja,
tenyeremben a siker dalát költi,
rajtam nyílik az öröm virága.
Karját reám fonja a büszkeség,
kalapját megemeli előttem,
barátjaként fogad a bölcsesség,
emlékezete falán a nevem.
Ölelik számat a hálasorok,
betűi, engem el ne hagyjatok!
Szárnybontogató háromsorosak
Haiku csokor
Éjszaka húzza
fel hajója horgonyát
indulásra kész.
Töredezik a
hajnal jeges páncélja
álom elsuhan.
Ég lustálkodik
ködmintás pizsamában
fény keltegeti.
Felhő az arcát
üde harmattal mossa
átlátszó gyöngycsepp.
Napfelkelte jön
szeme ablaka nyílik
aranyláz tombol.
Irodalom
Tanka csokor
Pont párbajozik
együtt a vesszővel, győz,
aki erősebb.
Betű csatározása,
kötőszó hanyatlása.
Ügyes íjász a
főnév, nyila áthatol
szóvirág testén.
Mérge szétárad benne,
fájdalom fejedelme.
Szemtől szembeni
ökölharc, hasonlat és
kérdőjel között.
Pofon az arcon csattan,
helye ég, mint a katlan.
Ágyút gyújt meg a
zárójel, tüzes golyó
verssort letarol.
Tátongó lyuk sírdogál,
könnye belsejébe száll.
Melléknév célba
lő, közepébe talál,
dicső trófea.
Megnyert viadal szíve,
zászlóként lobog lelke.
Leltár
Megette finom életkenyere javát,
átlépte az öregkor kitárt kapuját.
Simogatja ráncos keze homlokát,
hallja folyton dobogó szíve szavát.
Mosolya megtölti a
szeretet kosarát,
cselekedetei ellepik az öröm asztalát.
Fénylő szeme elrejti szép lélekvirágát,
köd csókja lágyan érinti árva ajakát.
Hordja testén az elmúlás lakatját,
szívében őrzi régi fiatalsága zálogát.
Ősz öleli át egy emberöltőnyi derekát,
langyos szél viszi el kedves hangját.
Káosz
Számos gócpont az élet foszló madzagján,
letört fokok a siker korhadó hosszú létráján.
Sikító fájdalomfoltok a világ szürke orcáján,
ki tesz rendet az elhanyagolt agy portáján?
Befejezetlen
cselekvések az elme kamrájában,
bevetetlen ágy a gondolatok hálószobájában.
Megfestetlen képek a képzelet csarnokában,
be nem teljesült álmok a fantázia világában.
Elaszalódott tények többé nem nevetnek,
illúziók sok embert az orránál fogva vezetnek.
Mosoly törött szárnyai már sosem verdesnek,
káosz hangyái a testünk vezérlőjébe kerülnek.
Lencsevégre kapva
Szemüveg fókuszán keresztül látott
világ,
tilosban állásért elkerülhetetlen a bírság.
Korrupció mocskos ruháját hordja az ország,
csakis pénzben mérhető a megvett boldogság.
Álnokság koszos ingét
sokan büszkén viselik,
hazug szavaikat foltos zsebük mélyére
rejtik.
Saját gondjuk cipőjét nap mint nap viselik,
görnyedt hátukon lelkük ólomsúlyát cipelik.
Sötét bánatfoltok számos arcon
tanyáznak,
fényes szemek sós könnymedencében áznak.
Nyoma sincs az öröm meleg napsugarának,
színpompás mezők virágai mind kiszáradnak.
