Szénási Sándor István
ZÁRJEGY
Álomsúlyos éjszakából
kibontja fényhaját a hajnal.
Testem-lelkem újjáéled:
a tavasz köszönt madárdallal.
Sok álom, és munka vár rám,
sejtjeimben duzzad még erő.
Annyi mindent tenni kéne,
s jövőmből kihátrál az idő!
Nem hajlok meg elmúlásnak.
Ösztöneim igazsága hív ,
hogy emberként rátaláljak
létcsodákra, míg dobog e szív.
A semminek nem adózok,
az értelmes tett alapvető:
életem zárjegye a vers,
létemre rakta a teremtő.
ÉDESANYÁMNAK
Tiéd volt minden fájdalom,
mikor vérben megszülettem:
hogy nem volt hiábavaló,
bizonyítsa az életem.
Csupasz létem e világon
legelőször rád mosolygott,
hisz tőled kaptam semmiért
a legnagyobb gazdagságot.
Azt a mosolyt ma is őrzöm,
mint legféltettebb kincsemet,
nem is tudnék többet adni
azoknak, kiket szeretek.
Mint a hajnal őrzi csendjét,
dédelgetem gyermekkorom:
felnőtt lettem, felnőtt bennem
lásd öröm, hála, fájdalom.
Adventi emlék
Az Istenkereső évek
hiábavalónak tűntek-
belépett tisztaszobámba
észrevétlenül az ünnep.
Fenyőtűkkel jégmadárkát
hímez a szél téli tájra.
Ködből köt kendőt nagymama,
ősz fejére hull a pára.
Jégvirágos ablak mögött
kisgyermekként állok újra.
Látom, ahogy a téren át
jön, hogy unokáit lássa.
Vékonyka kabátjáról
mikor lerázta a havat,
alma illatával ölelt.
Karja örömvihart kavart.
Ráfonódtam, mint odakint
a fákra vad hóförgeteg,
pruszlikjába fúrtam arcom,
s Ő simogatta fejemet.
Szatyrában majd összenyomtam
a kedvenc süteményemet!
Mit hozott? Még nem érdekelt,
lelkem ujjongva ünnepelt.
Hópelyhekkel hulló évek
olvadnak most az arcomon.
Advent van, a gyertyák égnek,
s jégvirágos az ablakom.
AMIKOR FÖLADOD A HARCOT
Szemedtől fényes éjszakán
a felhőket terelgető nyárfák szelídségével
indulnak hajadba vágypásztor ujjaim.
Amikor föladod a harcot
és aléltan zuhansz egy másik dimenzióba
az adhatás által,
nem láthatod már, ahogy forgunk
a szeretkezés örömkaleidoszkópjába zártan,
hogy hajnal-tisztára söpörtem az eget.
ANGYALSZÁRNYON ÉRKEZŐK
Mint hópihék a felhőkből,
lelkünk úgy száll a földre,
hogy örömkönnyeket csaljon
édesanyánk szemébe.
Ekkor még oly fehér minden,
tiszta a gyermeki lét,
mint hajnali réten a szűz hó,
ontja magából a fényt.
Mért is tűnnek el a sárban
idővel a csipkeruhák,
mért emésztik fel a gondok
a jó emberek mosolyát?
Hová lesz a vidám kacaj,
sok fogócskázó szempár,
mért nem vigyáz a juhokra
éberebben a bojtár?
Mért nem nő fel velünk együtt
mosoly, boldogság, álom,
mért lesz úrrá sehol sem volt
gonoszság a világon?
Sokan vesznek el a sárban
angyalszárnyon érkezők,
az utolsó pillanatban
keresve a hómezőt...
AZ ÉN AJÁNDÉKOM
Amikor még semmim sem volt,
csak adni vágyás öröme,
akkor voltam szüleimnek
a leggazdagabb gyermeke.
Szeretteim szemeiből
örömkönnyeket kicsalni,
elég volt a boldogságom
ölelésbe csomagolni.
Nem kellett drága ajándék,
rám mégis ezer csoda várt:
együtt volt, kiket szerettem,
és megszenvedtem hiányát.
Kiváltságos vagyok, érzem,
mert szeretetben nőttem fel,
ha ölbe vettek gyermekként,
már nem hiányzott semmi sem.
Őrzöm ma is, amit kaptam,
ez legféltettebb vagyonom,
de, ha csillan fény szemedben,
úgy tiszta szívvel megosztom!
Köröttem zajlik a világ,
járom az áruházakat,
végül otthon találom meg
lelkemben ajándékodat.
Az idő Korzóján
Élveztem a semmittevést
az idő korzóján ülve.
Faggattam a múltat, jövőt,
gondolatokba merülve.
Mint régi vetítőgépen
zúgtak, peregtek a képek,
hatvannégy zárt kapu mögött
ifjúságom szeme fénylett.
Elmúlt évek árnyékából
fényre léptek, újra éltek
karvalykörmű akarások,
megrendítő ölelések.
Mintha virtuális játék
volna ez a földi élet:
új futamok váltanak fel
régi sikertelenséget.
Kutatva helyem, mint a szél
nyugtalan lombok közt járva,
zúgva földön, fellegekben,
süvöltöm az ég arcába,
hogy azt sem tudom már, mi fáj
e színvarázsos alkonyon,
csak tudattalanul érzem:
egyszer nehéz lesz itt hagynom.
Mi végre is a küzdelem,
törekvés a jobb világra:
elmúlásba hajló szépség
reményeim lepketánca.
Nem kérhetek számon semmit,
legkevésbé teremtőmtől.
Tanulom az életet is,
ha rontom, kezdem elölről.
BALLAGÁSRA
Mint virágról fölszáll a méh,
hogy terhét kaptárba vigye,
lelkünkben édes évekkel
búcsúzni jöttünk ide,
hogy még egyszer együtt legyünk,
beüljünk a régi padba,
s induljunk szivárvány szemmel
az utolsó csengőszóra.
Most még fogjuk egymás vállát,
utoljára sorba állunk,
voltunk jók, voltunk rosszak,
de holnap már mind hiányzunk.
Talán a csönd jobban esne,
mint a botladozó ének,
de viselni a fájdalmat
könnyebb, ha dalol a lélek.
Ahány szirom szerte szórva,
virágszál csokorba kötve,
a szívünkben annyi emlék,
annyi hála gyűlt ma össze.
Hej, ti bánatfarsangoló
ifjú évek, röpítsetek:
kezünkből szökött léggömbök
ostromlunk eget veletek!
Disznóölés gyerekszemmel
Napkorong kövén köszörült
késekkel kelt fel a hajnal,
nyögve nyikorgó kertkapu
ébresztett rejtelmes zajjal.
Nagy jövés-menés a házban,
pálinkás pohár koccanás
a konyhában és suttogás,
mély csönd, majd szörnyű visítás.
Dunna alatt reszkető
gyermekként a világ elől
messze menekültem volna,
hol jó az ember, és nem öl.
Szerettem én minden embert,
papát, mamát, nagybátyámat,
de nehéz volt megérteni,
mért bántják kedves kocámat.
Vakargattuk göndör szőrét,
óljába friss szalmát tettünk,
kedvére sok krumplit főztünk,
röfi nyelven beszélgettünk.
Ahogy fent a sápadt égen
száját a hold görbítette,
küszködve a könnyeimmel
néztem kocám kiterítve.
Ettem volna tojást, tésztát,
bármit, ha ő tovább élhet,
elfogadtam volna érte
az utált tökfőzeléket
ÉBREDÉS
Elhal az éjszaka lomb-kusza álma,
simogatóak a hajnali fények,
álmaim lágy dala zizzen a fákon
s bódultan ébredő arcodra nézek.
Mennyire gazdag az ember, ha boldog,
ha lelke kitárul a társa előtt,
mennyire félti is azt, kire vágyott,
de mégsem uralja a múló időt.
Egy igaz kincsnek az életet érzi,
ha nincs egyedül keze jégzivatarban,
s vissza szeretne a jászolhoz térni,
ha értelmét látja, hogy él a világban.
EGYKOR A MOZIBAN
Kopott farmer,tornacipő
volt kamasz korom divatja:
így vártunk a mozi előtt
ajtónyitásra szotyizva.
Amikor új film érkezett
örökké nagy volt a tömeg.
Körben álltunk, hosszú hajjal,
beszélgettünk,"ment a szöveg".
Mintha játszott volna velünk,
szerepet osztott a világ:
volt, ki vállalta szerényen,
s volt, ki gyalázta a hazát.
Két forintért előre ült,
ki nem kímélte nyakát,
hétért hátra vett jegyet az,
aki elhozta a csaját.
Híradóval kezdtek mindig,
a nagy film csak azután jött,
ha véletlenül elszakadt,
a füttykoncert nyomban kitört.
Szünet is volt egyszer-kétszer,
árulták a friss perecet,
sarokban a cukros bácsit
ostromolták a gyerekek.
Végül ültünk meghatódva,
olvastuk a szereposztást,
amíg a jegyszedő néni
minden szárnyas ajtót kitárt.
Jó volt menni haza felé
gyalog a sötét utcákon,
megbeszélni miről mesélt
ma este a mozivászon.
Mintha tegnap történt volna,
pedig elmúlt sok tél és nyár,
réges-rég bezárt a Mozi,
s aki vetített nem él már.
ESTE A HATÁRBAN
A határ minden pipacsát
felhőkbe gyűjti az alkony.
Susogó lombok dalában
elmúlt idők hangját hallom.
Felelősségem udvarán
jó és rossz döntések között
lelkem kakasviadalán
szívem sokat nélkülözött.
Semmi sem történt hiába.
Ha körmöst kapott a lélek
felelőtlensége miatt,
tanult, és magába mélyedt.
Jelentőségüket vesztett
dolgok jönnek elém sorban,
sokasodnak az időben,
ahogy a tüzem ellobban.
Mégis jó előre nézni,
mert vissza már nem érdemes,
mosolygó hajnali fények
hozzák majd az üzenetet:
sosem fogynak el a csodák,
amíg látok, hallok, érzek,
amíg ölbe vesz az alkony,
s andalít a madárének.
FEHÉR KARÁCSONY
A tél ünnepére
fehér inget vasalt a Nap.
Fényes cipellőben
harangszó járt a fák alatt.
Istentiszteletre
mentünk, sok felnőtt és gyermek,
házfalakon a fény,
arcunkon a pír derengett.
Hólepke karácsony
eljött, leszállt a lelkünkre.
Kérleltem gyermekként:
maradj itt velünk örökre!
Segíts a jóságnak
bennünk otthonra találni,
az érdek világban,
mint csillagfényt szétszórni!
FEHÉR KARÁMBAN
Fehér karámban lépked a vágy,
selyem kendőt tüsszent
fagyot horkantó szélbe,
izmos testén lobog a fény,
ahogy megáll-kinéz hófödte mezőre.
Színeit hullajtott őszből
menekül vakító jégvilágba,
mint a lélek, ha nagy-nagy tisztaságra vágyik,
s nem számít a világ megpróbáltatása.
Ugorhatna szilaj erővel korlátot döntve,
gondok fölött átrepülve
vágtathatna a tavasz elé
lányszemekből cikamló napsütésben,
de még vár a ropogó múlt visszacsengő
lépteitől sebzett csöndben:
mielőtt tenger-lélegzettel elindulna valahová
örömét leli sörénye széltáncában.
ILLÚZIÓK
Egy boldog világban élek,
elégedett emberek közt.
Jut mindenkinek mindenre,
ha beosztással élve dönt.
Ember nem alszik az utcán
élőként a ravatalon,
ellátatlan senki sincsen,
nem tűri a társadalom.
Keresem a boldogságot,
nincs is talán másra gondom,
nem kell most már borzongani
eljövendő háborúkon.
Mindenki, ahol született
boldogságát megtalálja,
szánt, vet, épít, gépet szerel,
haza várja a családja.
Nem irigyli,nem csapja be
egyik ember a másikat:
nincs éhezés, fegyverkezés,
érdekviták, és áldozat.
Él a hit az emberekben,
már a haláltól sem félnek:
valahol egy másik bolygón
erőszaktól távol élnek.
ISTENI JÁTÉK
Játszani kéne valamit,
gondolták fenn az Istenek.
Hatalmas hintát csináltak,
összekötöttek pénzeket.
Felültek bátor emberek.
Magasra vittek új szelek,
végtelen volt a szédület,
kipottyantak az emberek.
Jót nevettek az Istenek!
JÓZSEF ATTILÁRA GONDOLVA
Oly boldogan meghívnálak vacsorára,
hogy a szádba finom falatokat adjak:
végre jóllakottan néznél a világra,
nem csörömpölnének ajkadon a szavak.
Boldog lennék, ha eljönnél vacsorára,
beszélgetnénk s egy jót szalonnáznék veled,
lelkedben mólokban dalolna a líra,
tisztán, és vidáman csillogna a szemed.
Feledném én is a jó vörösbor mellett,
hogy kifosztják népünk és létünk új urak:
Ma munkánk, holnap házunk, hazánk elveszett,
és a sorsod felé fordulnak az utak.
Oly boldogan meghívnálak vacsorára,
de ami bánt, már nem mondanám el neked,
ne tudd meg, a tőke rádőlt a világra,
úgy tűnik, magunkra hagytak az Istenek.
KESERŰ SZABADON
Elmúló éveimben fölsejlő érdekeink
havas hegycsúcs-lábainál tűnődve megállok-
a riasztó lélekgleccserpatak-morajlásban
zúzott fatörzsek úsznak, az ifjúkori álmok.
Ma is meghatódva állok a boldogság előtt,
ahogy távolból tündököl, mint a svájci hegyek:
az embert kifillérezik az ellentmondások,
ha nem engedi felnőni a lelkiismeret.
Naponta átvergődve a sérelmek Horn-fokán
súlyozza értékeink ringató megbecsülés,
korlátolt adhatás Tajgetosz-menekültjének
kényszerű nyugalmat hozzon a megértés.
Én magyarnak születtem, nekem itt nehéz élni.
Bármeddig engedett a sors, vissza kellett térni:
aki akácfa tüzénél melegedve nőtt föl
az emlékszik, hogy ízlett a moslékban főtt krumpli.
És lám, megélt álmok fénye érleli a kort,
akkor is, ha önvád, vagy megfosztottság fojtogat,
maradék erőmmel még kitántorgok a térre,
látni csodálattal felröppenő madarakat.
NAGYAPÁM SÍRJÁNÁL
Lemenő Nap felhőbajszát
pödri játékos forgószél:
Nagyapa a végtelenben,
vajon újjá hol születtél?
A múlt ismerete nélkül
jelenem tévútra futhat.
Elém jöttél az időben,
hogy elmondd a valós múltat.
Döbbenet átélni mindazt,
miként változik a világ:
elhallgat, hazudik,szépít,
nem érti régi önmagát.
Őseim földjén születtem,
sok emlék él kezük nyomán.
Szedek diót, metszek szőlőt,
amit ültettél Nagyapám.
Hű maradni szülőföldhöz,
dolgos létet vinni tovább,
osztozom kétkezi sorsban,
szánom sok ember nyomorát.
Mennyi élet, alkotó vágy
szerencsétlen sorsra jutott,
hány munkáskéz nélkül járnak
hajnalt ásító vonatok!
Térdeden lovagló évek
emléke visz a vonatra:
korán kelőkhöz tartozom
felnőttként én is Nagyapa.
NE SIESS IDŐ
Ne siess idő, mikor fölkel a Nap!
Ébredő házak falán mosolyt fakaszt,
barna faágon lánykeblű kis rügyek
ábrándos fényű álmokat rejtenek.
Ne siess idő, ha nyílik a virág!
Méhek zümmögnek, illatos a faág.
Homlokom simítja hűs tavaszi szél,
lelkembe egy dal a múltból visszatér.
Ne siess idő, ha már megszülettünk!
Szüleink álmából valóság lettünk.
Mikor rácsodálkozunk a világra,
játszunk és kérdezünk mosolyt fakasztva.
Ne siess idő, a nyári ég alatt!
Az első csókok örökké tartsanak.
Engedj igaz vággyal az égbe szállni,
boldog ölelésben felnőtté válni.
Ne siess idő, amikor tenni kell!
Munkáját az ember ne kapkodja el.
Bármi legyen, szeresse, meggondolja,
ne hibázzon, ha nem kezdheti újra.
Ne siess idő, hadd álljunk meg néha!
Bontsa ki elménk egy hegedű húrja:
kifogyhatatlan az emberben a vágy,
dallamban föllelni a harmóniát.
Ne siess idő, akkor sem, ha vége,
és eljön az élet nagy számvetése!
Megkapom én is-nem kívánok többet,
költők hangszerét, a végtelen csöndet.
Semmelweis emlékére
Mintha tanúja lettél volna. amikor
egymásba szeretett anyag és a lélek,
hogy örök szerelmüknek gyümölcse legyen
ez a sérülékeny, áldott földi élet.
Itt minden szépre szemet vet az elmúlás:
árnyékhatalmak vírusgazda bérence,
ki nem kímél szülő anyát, sem gyermekét.
Azért jöttél, hogy fölvedd a harcot vele!
Egy érdek világban önzetlenül élni
csak az képes, kinek erős hit a zsoldja,
küzdeni az értelmetlen halál ellen,
a jó szándékú ember értelmes harca.
Jó szelek a csillagfénynek utat nyitnak.
Példaképe vagy minden kor emberének,
amíg él bennünk segíteni akaró
lelkiismeret, s fölismerésre képes.
Segítenek, de rabolják is az időnk
örök változás viharában a gépek:
a Te erős hitedre van ma is szükség,
hogy meg tudjuk őrizni a bölcsességet.
Nem tudom, merre vagy, hol bolyong a lelked.
Ahogy anya és újszülött először néz
boldogan egymásra ezen a világon,
azzal a fénnyel öleljen az öröklét!
Vecsésen születtem 1953-ban.Szüleim kisiparos vasöntők voltak, s az otthoni vasöntödében szó szerint verejtékezve keresték meg a betevőt. Az egészségtelen vasöntő műhely után gyönyörűségnek tűnt nagyszüleim paraszti élete a földeken, a szőlősben, pedig az sem lehetett sokkal könnyebb. Gyermekként a vecsési határban szerettem meg igazán a természetet, s általa jutottam el a vershez is, tanultam meg elviselni az emberi lélek kegyetlen harcát a szerelemben, és az emberi kapcsolatokban. Sajnos későn ébredtem rá, hogy az a világ, ahonnan jöttem, szíve mélyén a kezek virtuóz táncát becsüli igazán, ezért nem fogadott be egészen, de mégis sok mindenre megtanított.
Első verses kötetem 1996-ban jelent meg " Ifjú álmok Ninivéje" címmel. Német, magyar nyelvű mesekönyvem, a " Mesék Csipasz Majomról", 2004-ben látott napvilágot. Legutóbbi, második verses kötetem " Ne siess idő"címmel 2013-ban készült el. Az óbudai Krúdy Gyula Irodalmi Körnek három évtizede vagyok tagja, és Vecsésen tizenegy éve vezetem a G. Ferenczi Hannáról elnevezett Irodalmi Kört. Épületszobrászként dolgozom.
